Tatay Sándor: Lődörgések kora (Önéletrajzi regény) – részlet

8.

Léleklátó

Ma már nem foghatom fel ésszel: honnét vettem a bátorságot körülbelül huszonhárom éves koromban, hogy grafológusirodát nyissak Kőszegen? Igaz, nem volt miből éljek. Apám akkor már hónapok óta betegeskedett. Elég volt a szívének, hogy tanulmányaimat abbahagytam. Szégyenletes lett volna hazatérni teljes csőddel. Hiába törtem a fejem, és hiába próbáltam fellelni valamilyen tisztes kenyérkeresetet. Erre az égvilágon semmi lehetőség nem volt. Az üzemek kapujában reménytelen várakoztak a munkanélküliek. De mindezeket számításba véve is bolondos ötlet volt a grafológia, melynek a tudományosságában egyáltalán nem hittem. Azzal a meggyőződéssel fogtam hozzá, hogy amit csinálok, közönséges csalás. Most védekezhetnék, hogy eljövendő írói pályámhoz iskolának szántam, lélektani kísérletezésnek, ám ez hazugság volna. Egy bizonyos: vonzott a kalandossága és hogy élek is belőle.

Emlékszem: egyik óráról a másikra határoztam, és attól fogva elkezdtem növeszteni a bajuszomat, hogy valamivel idősebbnek lássanak. Félkész bajusszal néhány hét múlva elutaztam Kőszegre.

Hála az Artistaszövetség igazolásának, a működési engedélyt a rendőrhatóságon minden nehézség nélkül megkaptam. Sőt, a jó hírem már innen elindult. Természetesen analízist készítettem az illetékes szoba rendőr-tisztviselőiről. Sikerrel. Az egyik tisztről megállapítottam, hogy titokban verseket ír. Ezt a titkot az egész osztály tudta és felujjongtak, magát a tisztet pedig nemes büszkeség fogta el. Mert nyilvánvalóvá lett, hogy a költői hajlam valódi, és a lélek mély rétegeiből származik.

Irodám egy mellékutca földszintes házában volt. Nehéz tölgyfa kapu, közepében kis ajtó, széles vaskilinccsel. Ezen nyitottam be, és a hegyekről éjszaka leáramló, az udvar körülépített négyszögébe börtönzött hideg levegő rám szakadt. Egy sereg bezárt fekete macska ugrott, osont, száguldott ki mellettem, hogy semmivé váljék az utca langyos fényében.

A házat három nő lakta: egy puha, korosodó asszony, aki erőtlen sört főzött bajor parasztoktól származó recept szerint, és két szikár-fekete lánya, akik úgy hasonlítottak egymáshoz, mint egy erdei fenyő két szemben álló ága. Csak az öltözetük volt dühösen más. Dühösen és reménytelenül, mert hiába harcolsz a saját tükörképed ellen. Nem voltak ikrek, de nem sok különbséggel közelítetek a harmincadik életévükhöz. Nem emlékszem a nevükre, valószínűleg nagyon mindennapi nevük volt; de én most elnevezem őket Amáliának és Fridának.

Mindhárman a nagypapa halálát várták egész idő alatt, míg ott tartózkodtam, de sokáig nem tudtam megállapítani, hogy a halál bekövetkezte valódi mély fájdalmat hoz-e majd, vagy valamilyen okból szabadulást a körülfalazott családra.

A tölgyfa kapun két szúró szem volt a cégérem, és alatta, hogy Abu Gaddhának, a világhírű keleti mesternek a tanítványa vagyok, aki Európában egyedül használja a sokat emlegetett konszpekto-pszichoanalitikus módszert. Mivel a készséges rendőrhatóság tenyérjóslásra is engedélyt adott, ezt sem titkoltam. Abu Gaddhát pedig Bánovics Ödön költő barátom találta ki. „Ebugatta!” – kiáltott fel, mikor vállalkozásomról értesítettem, utána pedig segített megfogalmazni reklámszövegemet. Ebugattából lett az Abu Gaddha.

Félnapi meddő várakozás után első vendégem egy kis szolgáló volt. Hajadonfőtt jött, vállára vetett könnyű, horgolt kendővel, élénkzöld ruhában, hófehér harisnyában és fényes lakkcipőben. Gesztenyehajában csillaggal ékesített csatok. Jelenlététől világosabb lett a szoba. A tisztaság lépett be hozzám pipereszappan-illatával. Mert annak ellenére, hogy három nő gondozta a házat, a falak kopottak, zsírosak voltak, a világos bútor foltosan megbarnult, az ágy és asztal a hanyag seprés nyoma. Enyhe sörszag jött valahonnan a lakás mélyéről vagy a pincéből. A nehéz terítővel letakart asztalon viszont gondos rendet tartottam. Bal kéz felől a negyedíves cégjelzéses lapok, melyekre a kétpengős íráselemzést szántam. Jobbról kétlapos teljes ívek, arra az esetre, ha valaki nem sajnál öt pengőt egyénisége teljes kifejtésére és jóslásra, mely nélkül – bizonyosan tudtam – nem sokat ér a vállalkozásom. Egy dologban ekkor kétség nélkül hittem: az ember magában hordja szerencsés jövőjének vagy boldogtalanságának képletét, a gazdaságét vagy a szegénységét, a sikerét vagy sikertelenségét. Nem predestinációt értettem alatta, nem az élet könyvében könyörtelen szigorúsággal megírt sorokat. De láttam hasonló külső körülmények között élő embereket, testvéreket vagy házastársakat, vagy egyazon munkaközösségben élő, egyazon feltételekkel induló embereket, kik közül az egyik gyors szárnyú madárként húz el minden akadály felett, kire sár nem freccsen, kinek füle sincs jajkiáltások meghallására, kinek szeme sincs gyülekező fellegek észlelésére, kinek szíve sincs a közelgő veszedelem éreztére, sem meg nem áll szamaritánusként, csak száll, csak száll. Tévedés ne essék, nem a bűnös lelket értem az ilyen alatt. Csak szálljon, csak szálljon. Mert úgyis sokan vannak, akik vállukon hordanak minden terhet, kik ottrekednek az elesettek mellett, kik meggörnyednek a lelkiismeret és a törvények alatt. Légyen a természet törvénye, légyen hitvány emberi, légyen jóra törekvő törvény, légyen hamis. Légyen a szokásos teremtette, légyen parancs. Hamis próféták okozta isten méretű földrengésekben akkor még nem gondolkoztam. Így mertem jósolni. És az igazság kedvéért még ide kell írnom: magamat pedig nem soroltam sem az irgalomra szorulók, sem a szamaritánusok közé, hanem azok közé, akik majd szállnak, csak szállnak. Ezért voltam könnyelműen bátor jóslásra.

A kis szolgáló hegyesen kezet nyújtott és be is mutatkozott illendően.

– Linus vagyok.

Azzal ölembe tette kezét, úgy mint jövendőmondó cigány asszonynak szokás. Mondtam neki, hogy elébb az írását szeretném látni.

– Nem, nem – tiltakozott –, átabota, csúnya az írásom. Állítólag a kezem, az megjárja.

– Ki mondta?

– Például a gazdám.

Végül is írt kérésemre három sort.

„Télen nem nyílik virág. Tavasszal nincs halottak napja. Nyáron nem esik a hó. Ősszel van a halottak napja, és mégsem akkor van nagypéntek.”

Írása a szabályok szerint bizonyos intelligenciát árult el; jó intuíciót, a keze elég keskeny volt, tenyere rózsaszín, lágy, kicsit öregesen ráncolt a mosogatóvíztől és szárazon forró, mintha lázas lett volna.

– Mindenki Linusnak nevezi? – kérdeztem.

– Igen. És ha valaki Linának mond, meg tudnám fojtani. Az asszonyom Linkának hív – tette hozzá és megvillant a szeme –, az ellen nem tehetek semmit.

– Nem merte figyelmeztetni?

– Egyszer igen, de csak nevetett, és annál inkább. Ha még ott a konyhában mondja halkan, hát istenes, hanem mikor kiált a szobából az éles hangján: Linka! Mintha a hajamat húznák.

Egyszóval beszélgetés kezdődött közöttünk, mintha csak vendégségbe jött volna. A szobában volt egy állófogas, azon függött a köpenyem.

– Nicsak! Magának is van trencskója? – kiáltott. Akkoriban jött divatba ez a vállpántos csőköpeny, melyet angolosan trench-coat-nak neveztek.

– Ez a legelegánsabb viselet a férfiakon, csak tudni kell felvenni. Mert, ha például hanyagul, csípőben felhúzza az övvel, vagy ferde rajta az öv, vagy vállban félrecsúszik, akkor megette a fene. Magának szerencséje van, hogy itt ez a földi tükör szekrényajtó. El ne felejtsen végignézni magán, mielőtt kilép benne. Ha én a gazdámra feladom a trencskót, mindig körüljárom és lehúzom, ahol le kell húzni, a hátán katonásan rendbe szedem. A kalapját is megformázom, mielőtt a kezébe adom. Akkor aztán, ha kinézek utána az ablakon, örül a szívem. Jó munkát végeztél, Linus. A maga trencskójának is olyan jó illata van? Ha jó anyag, akkor van egy különleges illata.

Jó volt hallgatni. Gyönyörűen elválasztotta a zárt és nyílt e hangzókat. Ám a trencskót különösképpen olyan nyílt e-vel mondta, majdnem, hogy á-t ejtett. Mozdult egyet, már úgy véltem, odamegy és megszagolja a felöltőmet.

Gyönyörű szép kétpengős analízist írtam róla.

Sejteni engedtem, hogy tudom a tenyeréből: szerelmes a gazdájába tiszta szép szerelemmel, az első nagy élmény minden rajongásával, melyben istenné magasztosulhat, akármilyen fajankó is, különösen, ha olyan jó szabású és jó szagú trencskótot visel. És van egy ellenség, egy asszonyi lény, aki csak bitorolja a csodálatos férfiút, de felfogni nem tudja értékeit. Gőggel van tele a lelke, holott alázatra és örök szolgálatra kötelezné a vakszerencse, mely érdemtelenül felbecsülhetetlen kincshez juttatta. Linus lelkéről csak szépeket írtam, még hitelesség kedvéért sem tértem ki hiányosságokra, így találtam helyesnek ennél az egyszerű teremtésnél.

Később megtudtam, hogy minden fehérnép, aki ad magára valamit, szükségét érzi, hogy rosszat is írjak róla. Némelyiknek a kegyetlenségéről, a gonoszságáról kellett szólanom. Mert voltak sokan, akik ilyen tulajdonságokban tetszelegtek. Nyugodtan írhattam azt is, hogy bizonyos szélsőséges helyzetben képesek volnának gyilkosságra is, hogy hamisak, hogy hazudnak, hogy csalnak, még azt is megkockáztatta, hogy loptak már életükben. Hiszen ez is különleges és izgalmas dolog. Természetesen hozzátéve, hogy páratlan lélek vakmerőségéről van szó, olyan lélekről, aki megengedhet magának veszedelmes dolgokat, miknek a súlya alatt közönséges ember összeroppanna, semmivé válna. A kiváltságosoknak mindent szabad, és ki bizonyos róla, hogy ő maga nem kiváltságos. Szörnyű dolgokat el lehetett mondani klienseimnek. Nőknek, hogy a lelkük mélyén készek a ledér életre, férfiaknak, hogy nyugodt lélekkel sikkasztanának, ha egyáltalán jelentősége lenne magasztos egyéniségük számára a pénznek. Minden förtelmet elismert magáról bármelyik kliensem, ha ügyesen tálaltam, csak egyet nem: azt, hogy buta. Nagyon kellett vigyáznom, hogy ilyesmire még célzást se tegyek, mert akkor vége lett volna egyszerre a hírnevemnek. Van egy alapszabálya a hivatásos lélekelemzésnek: ha élni akarok belőle, akkor olyannak kell festeni az embereket, amilyenek szeretnének lenni, nem olyannak, amilyenek.

Linussal azután még sokáig beszélgettünk, olyan barátságot kötöttünk, hogy elárultam: ő az első vendégem, és megkérdeztem, hogyan talált ide.

Diadalmasan nevetett.

Egy óra hosszat sétáltunk itt föl-alá két barátnőmmel, Julival és Margittal. Csak lestük a kaput, vitatkoztunk, ki lépjen be elsőnek. Végre is kaptam magam, bependeredtem.

Nem sokkal később megjelent Juliska, aztán Margit is. Csakhogy akkor én már mindent tudtam róluk. Linustól Juliról, Julitól Margitról. Mindegyiket elfoglalta a saját, mindenekfelett fontos világa, észre sem vette, hogyan árul el apránként annyi mindent a következőről, csak tudnom kellett bogozni a csivitelés szerteágazó fonalait. Nem csoda, ha megdöbbentő dolgokra tapintottam rá a következőnél, és léleklátó hírem napok alatt elterjedt a város kis cselédei között. A szolgálók kibeszélték gazdáik titkait, némelyek még el is hozták a gazdáik írását. Hamarosan szép kis katasztert készíthettem magamnak a kisváros cselédtartóiról. Igyekeztem a társaság krémjét feltérképezni.

Mire jöttek az úriasszonyok, a ténsasszonyok, a tekintetes asszonyok, a nagyságok, egyik ámulatból a másikba ejtettem őket, és folytak hozzám a pletykák. Csak jó emlékezet kellett, csak jól elválasztani a lényegeseket a feleslegestől, csak óvatosan elrejteni a jól értesültségemet, sosem beszélni, sosem írni túlságosan egyenesen, mindig csak a megsejtés titokzatosságával.

Sokat emlegetett közmondás, hogy ha az Isten hivatalt ad az embernek, ad hozzá észt is. Esze pedig annak van, aki engedi maga körül a hivatalt élni, azt a látszatot keltve, mintha ez az élet tőle magától származnék.

Kezdeti szorongásaim egykettőre elmúltak. Nagy önbizalmat nyertem. Már nemcsak képességeimről igyekeztem tanúbizonyságot adni, hanem beleavatkoztam az emberek életébe. Néha már-már úgy éreztem, magam keverhetem a kártyát. Hát mért ne legyek sorsok intézője, mért ne csapjak le, mint a végzet, arra, aki megérdemli, és mért ne szabadítsak fel leláncolt lelkeket, ha módomban van? Nem hiszem, hogy a gyóntatószékben őszintébbek az emberek annál, ahogyan előttem némelyik feltárult. Két varázsos szem a kapun. Jöttem, nem tudni honnan: megyek, nem tudni hová, a lelkek titkos zugaiba látok, nem tudni honnét származó hatalommal. Aki hivatalt nyer, bizalmat nyer, csak jóra kell használni. Aki hírnevet nyer, éltesse hírnevét; akiben hisznek, hagyja meg híveit tévedéseikben, és ne rombolja le az illúziókat, hogy ne legyenek azzal is szegényebbek.

Csodákat látván, az emberek lassan mindent elhittek nekem. Ha azt mondtam, fáj a könyökük, hát fájt a könyökük. És ami a legfőbb, elfogadták tanácsaimat.

Megérkezett Linus asszonya is; mire befutott, látásból már ismertem, de neki erről fogalma sem volt. Nem volt sápító hangja, ahogy a kiscseléd érezte, mikor Linkának nevezte. Nem volt boszorkány. Bogárszemű, kicsit kócos hajú, mosolygó teremtés volt. Azok közé tartozott, akik tüntetve igyekeztek tudomásomra hozni, hogy nem hisznek az egészben, ha hinnének, az méltatlan volna hozzájuk. Csak jöttek a móka kedvéért. Az ilyeneket szerettem legjobban megdöbbenteni. Nem túlzottan bűbájos, de nagyon érdekes és vonzó egyéniséget festettem fel analízisemben, aztán mindjárt következett, hogy mást szeret igazán, nem a férjét. Minden valószínűség szerint valamilyen egyenruhás férfit, de nem az egyenruhája miatt, hiszen nem olyan ő, hogy a külsőségek hatnának rá. Nem is az egyenruha jellemző az illetőre, hanem imádja a természetet, a zenét, minden művészeteket. Mindent elmondhatom, anélkül, hogy látnám annak az írását, mert csak ilyen lehet az a férfi, akit szeret.

Rég tudtam, hogy rendszeresen megcsalja az urát egy határőr tiszttel. De csak azt bátorkodtam írni, hogy ezzel a kiváló emberrel képes lenne megtenni. Sőt, ha eddig nem történt meg, minden bizonnyal megtörténik rövidesen.

Tenyerébe tekintve megmondtam, hogy van egy másik egyenruhás, egy idősebb férfi, aki nagy jótevője, mert titokban szereti. Erre elnevette magát hangosan. Mert a fiatal tiszt egy özvegy vasúti bakternál lakott, és a bakter nyilván nagyon megbízhatónak mutatkozott. – Higgyen ebben az emberben – javasoltam –, egyszer nagy szüksége lesz rá.

– Most megmutatok néhány sort egy levélből, és erre is kérnék elemzést – mondta. Gondosan összehajtogatta, hogy csak azt a néhány közömbös sort lássam és ne fogjak gyanút. De kétségtelen volt, hogy a férje írása.

Megírtam róla, hogy jóvágású, rendes, pontos, szorgalmas ember, de kissé korlátolt, nem alkalmas arra, hogy hangulatot teremtsen egy lélekben igényes asszony körül, nincs benne semmi váratlan, semmi meglepő. Valósággal szenved az ilyen asszony mellett. Cseléd típusú feleség való melléje, aki gyerekeket szül neki, fiúkat, szép tiszta, kék pólyában, lányokat rózsaszínben, tisztaságban ragyogó, nippekkel és kristályokkal ékes lakást teremt körülötte. Takarékos, gondos asszonyra van szüksége, aki mellett napról napra élvezheti lakásában tisztes munkájának takarékosan gondozott gyümölcsét. Boldog csak olyan mellett lehet, akinek ez az álma, életcélja. Tönkreteszi az olyan asszony, aki ennél nagyobb darabot akar harapni az életből, és változatosságra vágyik testben és lélekben. Egyszóval protezsáltam én a feleségnél Linust erre a szolgálatra.

Később jelentkezett a férj is. Felszínre hoztam benne tudat alatti vonzódását egy egyszerűnek látszó, de valójában rendkívül értékes nő iránt. Akiben igazából sokkal több van, mint egyes talmi fénnyel ragyogó asszonyokban. Akkor lesz ő valójában bátor és nagyszerű ember, ha nem törődve a konvenciókkal, elfogad egy érte lángoló szerelmet. Mert élet csak egy van, és semmi értelme, hogy korszerűtlen előítéletből végigkínlódjuk, végigidegeskedjük azt. Egyszóval betápláltam én ebbe a családba egy nagyon újszerű megoldás lehetőségét, amellyel mindenki jól jár. Hogy aztán mire mentek vele, azt nem kísérhettem figyelemmel, mert az ilyen dolgok nem haladnak óriás léptekkel.

Kőszegi működésem nem tartott olyan sokáig.

Nagyon nyugtalanítottak a bolhák.

Mikor kissé szelídebbnek látszó Amália figyelmét felhívtam a hiányos takarításra, meglepően felelt.

– Tudja, uram, az élet nem ér annyit, hogy az ember olyan nagyon törje magát. Volt idő, amikor sokkal lelkesebbek voltunk. Mikor még sokat vártunk az élettől. De ma már mire jó az. A bolhákat kipusztítani nem olyan egyszerű, mint maga gondolja. De ajánlhatok valamit. Szedjen diófalevelet. Mikor lefekszik, rakja körül magát friss diófalevéllel, esetleg a lepedő alá is tehet, de ne úgy, hogy rajta forgolódjék és megzöldüljön a vászon.

A diófalevél valóban használt, és ha akad ilyen egyszerű megoldás, minek keressen az ember bonyolultabbat. Szívesebben rendezgettem idegenek családi életét. Mert nem Linusék esete volt az egyetlen, de hát nem mesélhetem el valamennyit, és nem is emlékszem úgy a többire, mint erre az első élményre. Nem is csupán ilyen ravaszkodásokból áll a tevékenységem. Sok-sok írást láttam, sok-sok ember vallott saját magáról és másokról. Nagy gyakorlatra tettem szert. Rápillantva az írásra, ösztönszerűen megérzéseimnek egyre bátrabban adtam hangot. Magam is meglepődtem, hogy ezek mind biztosan találtak. Sőt, később egészen konkrét jóslásokba bocsátkoztam. Mindig némi szorongással, de mindig beváltak. A szorongásaim rendszerint később jelentkeztek, mikor vendégem távozott. Lelkiismeret-furdalásaim voltak. Egyszer azt mondtam egy textil gyáros feleségének, hogy családjukat a közeljövőben megrázó csapás éri. Feltört ez a jóslat, nem tudtam ellenállni. Várakozásomon felül megdöbbent az asszony, láttam, egy pillanatig sem kételkedik. Elsápad, kiverejtékezik a homloka. Egész éjszaka gyötrődtem kegyetlen szavaim miatt. Szerencsére akkor már nem voltak alattam diófalevelek, mert kizöldellt volna a lepedő. Hogy mért nem voltak, majd mindjárt megmondom. Reggelre elhatároztam, hogy módot keresek a jóslatom helyesbítésére. Bár az ilyen bizonytalanság nagyot ártott volna hírnevemnek.

Nem volt rá szükség, ezen az éjszakán leégett az üzemük. Egyszerűen rámondhatnám, hogy véletlen, de nem tudom magammal elhitetni. Sorozatosak voltak megérzéseim beteljesülései, ha nem is ilyen drámai módon. Ezek az eredmények nem diadalt, hanem inkább félelmet keltettek bennem.

A bolhák története pedig így alakult.

Távirat jött, hogy halálán van a nagypapa. Háziasszonyom és Frida a legközelebbi vonattal elutazott Szombathelyre.

Este, mikor már leteltek a fogadóóráim, bekopogott hozzám Amália, azzal, hogy engedjem be szobámba a vasalóval, vasalódeszkával és belocsolt fehér neműkkel, mert a konyhában elromlott a konnektor, az ő szobájukban a díványt kellene elhúzni, hogy hozzáférjen. Neki pedig el kell végeznie a vasalást, hiszen minden percben történhet valami nagypapával. Egyszóval engedjem meg, vagy ha kellemetlen, segítsem elhúzni a díványt.

Természetesen megengedtem, sőt segítettem neki behurcolkodni. Hónom alatt hoztam a vasalódeszkát, melyet ügyesen körülvettek egy foszladó, nemzeti színekkel díszített kincstári pokróccal. Másik kezemben nehéz szék. A vasalódeszka egyik végét az íróasztalra, a másikat a szék hátára helyeztük, arra a vászondarab jött és azon történt a vasalás.

A vasaló asszonyok hamar átmelegszenek, arcuk kipirul. Rendszerint lenge ruhát viselnek, az ilyen munkához. Amálián rövid ujjú nyári ruha volt, nem viselt harisnyát, csak piros szegedi papucsot. Az arca pedig kétszeresen kipirult, mert valamilyen szándékkal jött.

– Énrólam nem készítene analízist?

– Nem szívesen.

– Miért?

– Túl sokat tudok magukról, és az zavarna.

– Akkor hagyjuk. Bár kétlem, hogy túl sokat tudna. Legalább azt mondja meg, hogy csúnyának tart-e engem.

– Szó sincs róla, és ha úgy volna, akkor sem illenék megmondani.

– Vagyis csúnyának tart.

– Ellenkezőleg, éppen most veszem észre, milyen szép.

– Szemérmetlenül hazudik. Vagy gúnyol, pedig valamikor …

– Most megint éppen olyan szép, mint akkor.

– Nos mikor?

– Mikor a papot szerette.

Fel kellett kapnom a vasalót, hogy ki ne égjen a ruha.

– Ki monda?

– Frida.

Félelmetesen villant a szeme és kirohant. Az ajtóban elkaptam a karját, de kicsúszott a tenyeremből. Fél óra múlva jött vissza kisírt szemmel, és minden porcikája esdekelt a bizonyosságért, hogy a háta mögött nem szövetkeztem Fridával. Szándékaiban nem előzte meg. Nagy nehezen megnyugtattam, hogy csak egy elejtett mondatból sejtem, amit mondtam. Újra felmelegedett a vasaló, munkához látott és végre sikerült elindítanom a vallomását.

– Hiszi, vagy nem, szépek voltunk akkor mind a ketten, jól neveltek és különösképpen vallásosak. Erre anyám nagyon sokat adott. Akkor nem sejtettük, miért. A leányegyletben mi vittük a fő szerepet. A leányegyletet Lukács atya vezette, aki szép volt, rendkívül okos volt, sőt bölcs, és mind a ketten beleszerettünk. Ez eddig természetes, mert az olyan korú lány abba szeret bele, aki leginkább kéznél van, különösen, ha ilyen szellemi fölénnyel, olyan galambhanggal és örökös mosollyal az ajkán, mint aki máris elnyerte az üdvösséget. Nagypapa, aki most válságos állapotban van, pékmester. Nem túl nagy, de jó hírű péksége van Szombathelyen. Apánk, míg legény volt, segéd volt a pékségben, és mint később a pletykából megtudtam, a mama úgy ment hozzá, hogy már akkor megesett Fridával, mert ő az idősebb, ha nem tudná. Azt is elmondták nekem, hogy mikor nagypapa megtudta, elébb csúnyán összeverte a lányát, és úgy adta feleségül segédjéhez. Ez is természetes történet. Csak az nem természetes, hogy apánk néhány év múlva fiatalon meghalt. Attól fogva mamának nem volt mást, csak a templom meg a templom, meg a gyónás meg Lukács atya. Elcipelt bennünket Máriacellbe is gyalogszerrel, hegyen-völgyön át. A processzust persze Lukács atya vezette. Valójában szép volt ilyen vezetővel. Bárhol jártunk, mindenről mindent tudott. Minket pedig különösen kitüntetett kedvességével. Elképzelheti, mint derül égből villám, úgy csapott ránk egyszer csak a hír, hogy Lukács atya kiugrott és eltűnt Szombathelyről. Fridával együtt napokig sírtunk, de anyám nem sírt egy cseppet sem. Aztán második nagy meglepetés. Egy hónap múlva megjelent civilben, és mintha ezen semmi csodálkoznivaló nem volna, negyvenéves fejjel beállt hozzánk pékséget tanulni. Egyszóval ott forgolódott attól fogva fehér kötényben, ujjatlan trikóban, mint minden pék. Minden csoda három napig tart, de akkor jött a harmadik csoda. Egy szép napon tudtunkra adták, hogy feleségül veszi a mamát. Erre aztán megint következett a bőgés, mert bőgtünk Fridával együtt napokig. Természetesen bőgni sem lehet örökké, hanem – gondoltuk – inkább cselekednünk kell. Frida eszelte ki, hogy egyetlen megoldás van: valljuk meg.

– Mit?

– Hogy mindketten szerelmesünk vagyunk Lukács atyában. Ez az egyetlen dolog segíthet. És így is történt. Elhatároztuk, hogy mindketten csak a magunk nevében beszélünk, de mivel nem tudtunk a sorrenden megegyezni, egy kora reggel, mikor anyám a meleg vizet öntötte a tésztára, nagypapa gyurmiszolt a teknőben, odaálltunk kétoldalt mama mellé, és toppantásra egyszerre mondtuk jó hangosan, úgy, ahogy a csoportos esküt mondják: „Isten kezébe ajánlom lelkem; szerelmes vagyok halálosan Lukács atyába.” Nagyapánk, aki már nyilván beleélte magát a házasságba meg abba, hogy mégis a család kezén marad a pékség, hirtelen haragú ember volt. Egyszer fejébe szállt a vér. „Szodoma és Gomorra van itt!” Ezt kiáltotta, kirántott a kovászból egy óriási fakanalat, azzal kezdett csépelni bennünket. „Ki a házamból, cafatok, szajhák!” Meg még nem is tudom, mit kiabált, de még annyi sem, hogy felmehettünk volna a lakásba. Úgy, ahogyan voltunk ki a kapun és hajtott bennünket végig az utcán, nem törődve a világ szájával. Élesztőszagú kovász folyt az arcunkon, és összetapadt tőle a hajunk.

– Hát, így kerültünk ide szégyenünkkel ebbe a házba. Ez a mama anyai öröksége volt, és akkor még élt itt egy dédmama. Hát ennyi az egész. Regényt lehet róla írni, ha tetszik. Most aztán nagypapa haldoklik, ha igaz.

– Attól az eseménytől fogva kitiltott minden nőszemélyt a házából. De jól fogóddzék meg. Mit gondol, ki a mindenese a háznál? Hát Lukács atya, vagyis egykori atya, mert most már pékmester. Sőt, ő lesz az örökös, ha meg nem támadjuk a végrendeletet. Most már eszméletlen, hát azért léphet be a házba Frida és a mama. Lukács atya táviratozott értünk. De hogy holnap mi következik? Honnan tudnám. Én, részemről csak a békességet kívánom.

Segítettem neki összehajtogatni a lepedőket. Széthúztuk, kicsit ráncigáltuk, aztán egymás felé léptünk, míg a kezünk összeért. Táncmozdulatokhoz hasonlított ez. Következtek a dunnahuzatok, azokba mindkét karjával belebújt, sőt egyszer játékosan ráhúztam a fejére is, kísértetet csináltam belőle és felemeltem. Nagyon jól szórakoztunk. Szinte sajnáltuk, mikor elfogyott a vasalnivaló. El is határoztuk, hogy áthúzzuk az ágyamat a még vasalótól langyos vászonnal. Így tovább hancúrozhattunk. Sőt, ekkor már az ágyon, míg egyszer csend lett.

És ezzel pecsételődött meg örökre a bolhák sorsa. Mert másnap – hétfő lévén, szünnap – kirándultam az Írottkőre. És mire visszatértem, Amália egy sosem látott asszony segítségével felforgatta a szobát. Felsikálta a padlót, szódás vízzel lemosták az ágy minden deszkáját, kiürítette és frissen töltötte a szalmazsákot, brunolinnal bekente a szekrényeket. Tiszta függöny került az ablakokra. Előtűntek a tájképek a légypiszok alól. A macskák, amelyek eddig mindenféle kellemetlen fűszeres illatot hagytak, száműzettek a lakásból, és ez a tilalom érvényben maradt azután is, hogy hazaérkezett a másik két nő. Éppen Frida volt az, aki, ha valamelyik macska beugrott vendégeim lába mellett az előszobába, seprővel vágta pofon úgy, hogy egyből kirepült a kapualjba. Soha többé nem volt szükség diófalevélre.

Kétszer olyan világos lett a szobám és világosabb az agyam. Pénzben nem szűkölködtem ekkor már, és elhatároztam, hogy felhagyok a kóklerséggel. Avatottságomhoz többé nem fért kétség. Hírnevemet különösen feldobta egy analízis. Azt hiszem, valamelyik közeli faluból jött hozzám egy úriasszony. A nyers koszt akkoriban nagyon sokat emlegetett prófétájának, Bicsérdi Bélának az írását hozta. Személyes kapcsolatban lehetett a híres emberrel, a sorok erről tanúskodtak. Sejtelmem sem volt, kinek a kézírása. Olyan pontos elemzést készítettem erről a semmilyen közönséges típusba be nem sorolható egyéniségről, hogy az asszonynak elállt a lélegzete. Mikor megmondta a nevét, magam is elcsodálkoztam a nagy gyakorlatban kifinomult megérzéseimen. Jó hírharangnak bizonyult vendégem.  Nyilván széles körű ismertsége volt a városban. A szűk előszobámban egyre többen várakoztak, és most már megengedhettem magamnak, hogy nem veszek figyelembe semmilyen előzetes felvilágosítást. Maradt csak maga a nagyszerű játék. Élvezettel csináltam. Látogatóimmal, kik egyre többen művelt, értelmes emberek voltak, elbeszélgettem vidáman az analízisemről. És mindenki szívesen vallott magáról. Akadt nem egy, akit itallal kínáltam, akivel elszórakoztam, mint egy kiadós baráti társalgásban.

Mivel nem volt körülhatárolható világnézetem, sem a cselekedeteimet meghatározó életelvem, szívesen tartottam magam a jó hangzású szentenciákhoz, mint például: „Akkor hagyd abba az evést, mikor legjobb az étvágyad!”

Hát abbahagytam Kőszegen a grafologizálást.

Időközben az is történt, hogy felkeresett egy ember Budapestről. Valamilyen női tánczenekar elhelyezésén fáradozott Szombathelyen, és ott vette híremet. Mert ekkor már Szombathelyről is jött hozzám néhány vendég. Ez az úr nem íráselemzést kért, hanem ajánlatott tett. Töltsem a nyári szezont Lillafüreden. Mindent elintéz. Szerez megfelelő helyiséget, plakátokat nyomat, még sajtóról is gondolkodik. Ha kell, ad mellém egy gépírónőt, aki a pénzt beszedi, beengedi a vendégeket. Röviden: méltó körülményeket teremt, mert így van igazi fantázia munkálkodásomban. Különösen olyan helyen, ahol előkelő vendégek járnak. És ne két pengőzzek, mert amit olcsón adnak, azt nem is becsülik sokra az emberek.

Nem adtam végleges választ. Abban állapodtunk meg, hogy rövidesen fölkeresem Pesten, és akkor megbeszéljük a részleteket.

Így aztán nem a semmibe távoztam, mikor távoztam Kőszegről.

Tatay Sándor: Lődörgések kora. Bp.: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. 168–185.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.