Kincs István

Kincs István (1867–1942)

Felsőőrött született 1867-ben és Kőszegen halt meg 1942-ben (sokat mondó évszámok), a régi Vas vármegye szülöttje volt és a csonka haza csonka kis megyéje vett tőle végbúcsút. Szombathelyen volt kispap, itt is szentelték föl, s 1895-ben került abba a városba, ahol végleg le is telepedett.

Otthona lett ez a kis világ – meg szinte az egész glóbusz: járt Amerikában, Afrikában, Itáliában, a Szentföldön. Fényképe nem papi, vagy – pláne – papos ábrázatot mutat. Erős, kemény arc, kovács apjára üthetett, kegyességnek nyoma sincs rajta. Sértést nem hagy megtorlatlanul, minden provokációnak áll elébe, gyakran maga keresi a konfliktusokat, legyenek azok politikaiak vagy gazdaságiak. Alighogy Kőszegre kerül, politikai afférba keveredik, ellenfele így jellemzi a püspöknek: „egyházi öltözetet viselő gyalázatos individuum”, „nyilvánosan megbélyegzett és megpiszkolt, állásáról és papi jellegéről mit

sem tudó míveletlen és elvadult kamasz… .” Ez az ellenfél, aki a Kőszegi névre hallgat, de korábban hívták Tyrolernek és Zeitingernek is, így szólíttatik meg plébánosunk vitazáró nyilatkozatának végén, a „hazug”, a „bárgyú” és a „gazember” szavak társaságában: „arra kérem Kőszegi urat, kísérje továbbra is figyelemmel működésemet, én pedig ünnepélyes fogadalmat teszek, hogy ha senkiben, hát bennem emberére fog akadni. Mert tudja meg, soha sem szoktam adósa maradni senkinek, legkevésbé pedig a jellemtelen pimasz frátereknek.”

Megbocsátás, krisztusi alázat? Ez az érem egyik oldala, úgy lehet az érdekesebb, de a kevésbé fontos. Ami a fontos: az maga a tevékenysége. A papi és a gazdasági. Életrajzának nyilvános adataiból nem derül ki, de sejthetjük, hogy Prohászka Ottokár úgy tartotta számon Kincs Kőszegét, mint a katolikus néppárti, a „keresztény restauráció” fontos nyugat-magyarországi támaszpontját.

Ez is magyarázhatja a Kincs tevékenységét érő állandó – és szinte minden oldalról jövő – támadásokat, káplánjai árulkodásait éppen úgy ide sorolhatjuk, mint névtelen híveinek feljelentéseit, a Pestről lesugárzó liberális színezetű indulatokat, az októbrista idők (Károlyi Mihály slapajai át akarják tolni Kőszeget Ausztriába), majd a következő hónapok veszélyes eseményeit. („…ott ült Samuelli és társasága a polgármesteri szoba íróasztalánál és onnan osztotta véreskezű parancsait. Akiket az a megtiszteltetés ért, hogy személyesen is láthatták az íróasztalnál hatalmában kéjelegni, sosem felejtik el csontos ábrázatát és gyűlöletes alakját”, írja egy visszatekintő húsz év múlva.) De nagyon nem kedvelték őt a kezdődő ellenforradalmi kurzus helyi potentátjai sem, még kevésbé majd a Gömbös-féle kormányzat szálláscsinálói.

(„Csesszétek meg a Nemzeti Egységet!”, üzeni nekik a maga célratörő fogalmazásában.) Hívei rajongtak érte, csatát alig-alig vesztett, noha nem kerülte az ütközeteket. „Szónoki tehetsége terrorizál”– írja egyik feljelentője. Tevékenységének célja az, hogy a rábízott katolikus közösség, és – tágabban – városa polgárainak gazdasági erejét erősítse, minden ötlettel és minden lehetőséget kihasználna. Bámulatos pénzügyi és kereskedői tehetség volt.

Már a szemináriumban ő volt „a zsidó”, aki felettesei engedélyével boltot működtetett… 1899-től apátplébános és városi képviselő, a Kőszegi Általános Takarékpénztár igazgatója, a Kőszegi Bortermelők Önsegélyező Pinceszövetkezetének vezetője, (remek borszakértő), mindemellett vezetőség tagja a kitűnő ornitológus, Chernel István alapította Országos Állatvédő Egyesület Kőszegi Fiókegyesületének, a városi főkegyúri joggal szemben megszervezi a katolikusok autonómiáját garantáló Hitközséget és Hitelszövetkezetet, villát épít (a tetején zuhanyozóval), álma az Országos Római Katholikus Papi Otthon és Szanatórium létrehozása, az intézmény gigantikus terveiben szerepel mozi és színház, ez utóbbi zsinórpadlással és jelmezraktárral, (1911-től írógépet használ), a háborús éhínség közepette sikerül nagyban krumplit szereznie, ezt a Katolikus Népszövetség tagjainak olcsón árusítja, úgy, hogy még a zsidók is beiratkoznak a Népszövetségbe. 1922-ben – a magyar történelem legnyomorúságosabb éveinek egyikében – Emericanum néven irodalmi és nyomdai részvénytársaságot alapít és több, mint egy évtizeden át profitábilisan működtet, faragóiskolát alapít, amit „botgyárrá” fejleszt. Valamikor még pályája elején – ha igaz – „egy Jézus Szíve körmenet alkalmával lelkendezve említette káplánja, mily hatalmas tömeg vesz részt a processzióban. – Jól van, brúder – jegyezte meg –, hanem azért a katolicizmus jövője mégsem itt dől el (s mutatott a templomra), hanem ott (és a Hitelszövetkezet) felé mutatott.”

Szuverén egyéniség volt, a bizonylatolástól idegenkedett, nemigen engedett nemhogy beleszólást, de még bepillantást sem pénzügyi manővereibe, ám hír csak adakozásairól van – zavarba ejtő akciói voltak ugyan, de gyanús üzelmeknek még a sejtelmei sem. Utóda a papi stallumban így jellemzi: „akaratosságát mint valami vasvázat a folyondár, eltakarta, benőtte modorának kedvessége, jó humora, emberkezelésének művészete, népszerűsége.” Egy morózusabb kortárs a paradox karaktert egy paradoxonnal jeleníti meg: „benne a pénzt forgató kiskereskedői szellem és s a költőnek nagy fantáziája ötvöződött, de nem egészen szerencsésen.” Végrendeletét megtámadják, felsőőri ingatlanait a németek nem adják oda az örökösnek, vagyona átadását perek is akadályozzák. A Vörös Hadsereg aztán megoldja a kérdést, minden elmozdítható elmozdítva, különös tekintettel a pénzre, amit éppúgy megleltek a bankban, mint a gettó épületében, elismervénnyel sehol nem bíbelődtek.

Kincs István emlékét azonban egy halálán túli anekdota is őrzi – annak jegyében, hogy még a másvilágról is gondját viseli városának. Amerikai útjáról még a húszas években három magyar fiúgyermeket hoz haza, hogy itthon nevelődjenek. Ezek felnőnek, visszamennek, eltűnnek. Egyiküket Fabos Imrének hívták. A háborúban feltűnt, hogy az angolszászok végigbombázzák a Dunántúlt, de Kőszegre, egy nem sok, annyi bomba sem hullott. Faggatják

ennek okáról egy kényszerleszállás során fogságba esett pilótát, aki azt válaszolja, hogy a parancsnoka, „valami Emeric” meghagyta: „jaj, Kőszeget ne bombázzátok…”.

 

Alexa Károly: Könyvről könyvre – Egy kőszegi ködlovag: Kincs István (részlet). Életünk 2005 (9) 30–37 [31–33].

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.