Görög Sándor

Görög Sándor a Kőszegi Missziósházban töltötte a második világháború utolsó hónapjait. Az 1943–1944-es tanév a háborús helyzet miatt a szokásoshoz képest két hónappal korábban, április 3-án véget ért. Görög Dénes, a szombathelyi kórház főorvosa, törvényszéki orvosszakértő leült a fiával, az ekkor tízéves Sándorral beszélgetni. A beszélgetésre a család otthonában, a szombathelyi Deák Ferenc utca és Báthori István utca sarkán álló, négy szoba-hallos házban került sor, amelyet Görög Dénes 1936-ban, nyolc évvel korábban építtetett. Feltárta a fia előtt a család zsidó gyökereit, amiről addig Sándor semmit sem tudott. Visszatekintve a gyerekkorára, Görög Sándor úgy emlékszik, hogy a gyerekek előtt a család származása annyira ismeretlen volt, hogy otthon a „zsidó” szót szinte soha ki nem ejtették a szájukon. A szülei egyszer még egy antiszemita viccet is elnéztek Klára nővérének, mert nem akarták a gyerekeket szembesíteni a riasztó valósággal.

Görög Dénes azt mondta a fiának, a bizonytalan helyzetben nagyobb biztonságban lesz a családtól külön, a kőszegi Missziósházban a verbita rend növendékeként, mint a saját otthonukban. Erre a beszélgetésre az „utolsó pillanatban” került sor, Szombathelyen ekkor már két hete német katonák masíroztak, május 12-én elkezdték gettóba terelni a szombathelyi zsidókat. Az apa és fia közti négyszemközti beszélgetés sorsdöntő volt, élénken megmaradt Görög Sándor emlékezetében.

 

Közben, mintegy mentegetőzve elmondta, tudja, hogy engem lelkesítettek a náci-német katonai sikerek, de most már elég nagy fiú vagyok ahhoz, hogy megismerjem az igazságot, igazi arcukat és céljaikat. Erre válaszul hangzott el a számból az a mondat, amit szüleim a következő napokban bennünket szolidárisan meglátogató barátainknak többször is idéztek (azt hiszem ennek kapcsán láttam őket utoljára nevetni): „Tudod, Papika, én el-Alamein óta már nem az angoloknak drukkolok.

 

Néhány nappal később, április 12-én Sándort a család közeli barátja, apja kollégája, dr. Prugberger József autóval átszállította Kőszegre, a verbita Missziósházba. Fennmaradt P. Seres Béla tartományfőnök 1944. május 1-én a tízéves Görög Sándorhoz írott levele, amelyben közli, hogy felveszi a kőszegi missziós növendékek közé. „Amikor ezen örvendetes hírt veled közölhetem, azon reményemnek adok kifejezést, hogy majd minden erődből azon leszel, hogy az Isten kegyelmével belőled igazán jó és derék missziós pap váljék, aki kész és alkalmas lesz Isten igéjét hirdetni, Krisztus országát külföldön a pogányok között is terjeszteni, és így sok lelket menteni és boldogítani.

A rövid utazás Szombathelyről Kőszegre, amelynek egyetlen részletére sem tud visszaemlékezni Görög Sándor, szimbolikus és egyben az életét meghatározó esemény volt a számára. Soha nem látta viszont a szüleit és nővérét, Klárát sem. Véget ért a nagy szeretetben, biztonságban, polgári jólétben, szép környezetben töltött gyerekkor. Ezt a búcsú pillanatában egyikük sem tudta, a szülők és a gyerekek átmenetinek tekintették az elszakadást.

A kőszegi Missziósház kellemes környezetben, a Chernel-kert mellett, nagy park közepén álló, kétszintes épület volt, olyan gyermekeket vettek fel az iskolába, akik a négy elemi osztály elvégzése után hivatást éreztek magukban a missziós pályára. A növendékek civil ruhában jártak egészen tizennégy éves korukig, ekkor avatták őket novíciussá. Visszaemlékezése szerint Görög Sándor számára nem okozott nehézséget, hogy beilleszkedjen új környezetébe, vonzotta a missziós papi hivatás: „megérintett a Missziósház szelleme, a missziók életéről hallott szép, lelkesítő történetek. Hamarosan eltökélt szándékommá vált, hogy missziós pap leszek.

A tanítás, amely normális körülmények között a missziós növendékek számára a közeli Bencés Gimnáziumban folyt, a háború miatt szünetelt. A rossz ellátási viszonyok miatt a növendékek többségét hazaküldték, Sándor szinte magányosan, a külvilágtól elszigetelten, imádkozással és May Károly könyveivel töltötte napjait. A helyzet a nyilas hatalomátvételig változatlan maradt, akkor azonban Budapestről Kőszegre telepítettek több minisztériumot, a nyilas kormány kabinetirodája éppen a Missziósház épületében kapott helyet. A tízéves kisfiút befogadó Őri (Wachter) István páter úgy vélte, a helyzet túlságosan veszélyes a gyermek számára, ezért elküldte a rend budatétényi házába, amelyről úgy tudta, „védett ház”. A kalandos utazásból azonban dolgavégezetlenül tért vissza az akció lebonyolításával megbízott Szelei György fráter és Sándor, mert a fráter megítélése szerint Budatétényben még nagyobb veszélyben lett volna a gyermek, mint Kőszegen.

Különös együttélésben teltek a következő hónapok, a nyilasok nemigen törődtek a jövő-menő gyermekkel, fogalmuk sem volt a származásáról. Egyszer egy mulatságba is elhívták, ahol a költő-előadó saját termésű, szellemdús refrénje az ekkor már a Debrecenben megalakult ideiglenes kormányra utalva a következőképpen hangzott: Pusztuljon az álnok Dálnoki / Csak kitartás, éljen Szálasi! Néhány évvel a háború után ugyanez a „művész” a szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban is felbukkant, Görög Sándor ekkor már ott diákoskodott. Szóvá tette a műsoros estet felügyelő tanárnak, ki is valójában a diákokat szórakoztató humorista, de semmi sem történt, az esetet eltussolták.

A kisfiúnak alkalma nyílt arra, hogy testközelből figyelje meg a nyilasok viselkedését közvetlenül a bukás előtt. Ambivalensnek látta őket. Úgy emlékszik, egyesek bíztak a „csodafegyverben”, egy katona azt mesélte neki, hogy már olyan puskát fejlesztettek ki a németek, amivel ha belelőnek egy vödör vízbe, az azonnal jéggé válik. Mások nem hittek a végső győzelemben, aggodalmasan figyelték a Kőszeg felett naponta elhúzó amerikai bombázókat, és amikor a hadseregben elrendelték a nyilas karlendítés kíséretében elhangzó „Kitartás! Éljen Szálasi!” köszöntést, „katonáink nagy röhögés közben gyakorolták, a karlendítéssel egymás fejéről lebökve a sapkát”.

A háború után hazajött a deportálásból Szemző Magda, Sándor nagynénje, ahogyan ő nevezte, Madi. 1945 nyarán egy hónapos nyári vakációját nála töltötte Sándor, ekkor még reménykedtek a szülők és Klára nővére visszatérésében. Amikor 1946 tavaszán a Missziósház kiadványában, a Kis Hitterjesztőben megjelent egy írás, fel kellett adniuk a reményt. Magda olvasta a cikket, amelyben világosan leírta a szerző, hogy a missziós papi pályára készülő kisfiú megmenekült, de szülei és nővére nem élték túl az üldöztetést. Magda ekkor szánta el magát, hogy megossza unokaöccsével azt, amit tud, ugyanis egészen addig, bár egyre fogyatkozó hittel, de bízott a megmenekülésükben. Írt egy tárgyilagos és egyben szeretetteljes levelet, amelyben a tudomására hozta, mi történt apjával, anyjával és nővérével. Megírta, hogy 1944 júliusában bevagonírozták mindnyájukat, együtt érkeztek Auschwitzba. Görög Dénest a megérkezésük után azonnal különválasztották a család nőtagjaitól. Magda ekkor látta utoljára a testvérét, Sándor édesanyját, Klárát, mert Mengele a leromlott fizikai állapotú fiatal nőt tüdőgyulladásban szenvedő tizenhárom éves Klára lányával együtt a gázkamrák felé irányította, míg Magdát munkaképesnek ítélte, és dolgozni küldte.

 

Amiket Te Kőszegen, én meg itt hallottunk levélről, találkozásról, az mind alaptalannak bizonyult. A valóság az, hogy azok közül, akiket balra küldtek, senki sem jött haza, és hír sem jött senkitől. Nemrég könyvben is olvastam, hogy fertőtlenítő fürdő örve alatt egyenesen gázkamrákba vitték őket, ahol percek alatt meghaltak. Az az egy megnyugtathat, hogy ha váratlanul is érte őket a halál, el voltak készülve rá. Pár nappal szombathelyi indulásunk előtt mindnyájan gyóntunk, áldoztunk, s az út szenvedéseit igazán erős lélekkel, Istenben bízva viselték el.

 

A levélben Magda azt is közli az unokaöccsével, hogy az édesapja Auschwitzban orvosként dolgozott, boncolóorvos volt dr. Mengele hírhedt, áltudományos részlegében, ahol élete végére megtébolyodott. Ebenseebe való „szállítása” jórészt gyalogmenet, majd túlzsúfolt, nyitott vagonban való transzport volt. a tábor kiürítésekor, 1945 januárjában gyalogmenetben, majd túlzsúfolt, nyitott vagonban, transzporttal Ebenseebe szállították, ahová nagyon rossz fizikai állapotban érkezett meg. 1945 februárjában meghalt. „Itt a földön a jó páterek helyettesítik édesapádat. Azt pedig, azt hiszem, írnom sem kell, hogy mamikád szeretetét, gondoskodását – amennyire emberileg lehetséges – én szeretném pótolni.” Utóbbi törekvése valóra vált, kevéssel a halála előtt egy születésnapi köszöntéskor Sándor azt írta neki, hogy ha Auschwitzban a rámpán másképp alakul, és az édesanyja életben marad, ő sem lehetett volna jobb anyja, mint Magda volt.

Görög Sándor családi élete és szakmai pályafutása, a megpróbáltatások és kisebb- nagyobb kudarcok ellenére, sikeresnek bizonyult. Visszaemlékezésében így fogalmaz: „Azt azonban ma, több mint két emberöltő elmúltával is leírhatom: egy élet kevés volt ahhoz, hogy mindenfelett napirendre tudtam volna térni, ki tudtam volna iktatni mindennapi gondolataim közül.”

1948 márciusáig a Missziósházban maradt. 1945 júliusában kitűnő eredménnyel magánvizsgát tett a Bencés Gimnáziumban, így ősztől folytathatta tanulmányait. A missziós növendékek mindennapjai szigorú rendben zajlottak a páter prefektus irányítása alatt. A hajnali fél hatos felkeléstől az esti lefekvésig a diákok idejét pontosan beosztották, tevékenységüket szabályozták. Harsány kolompszóra ébredtek, az ágyból azonnal fel kellett kelni és térden állva imádkozni. Mosakodás és reggeli után a növendékek kettős sorokban vonultak a Bencés Gimnáziumba, tanítás után onnan vissza a Missziósházba. Ebéd után rövid szabadfoglalkozást engedélyeztek, amit leginkább kedvenc játékukkal, pingpongozással töltöttek. A délután tanulással telt, szigorúan tilos volt forgolódni és beszélgetni. Este szabad volt levelet írni, olvasni, majd litánia, vacsora, lefekvés. A fegyelem belső késztetésből fakadt, Sándor emlékei szerint a páterek nem alkalmaztak testi fenyítést, sőt a hangjukat is csak ritkán emelték fel. „…sikerült meggyökereztetni bennünk azt a tudatot, hogy miután istenadta hivatásunk alapján Istent mindnyájan missziós papként kívánjuk szolgálni, hivatásunk kiteljesítéséhez, céljaink eléréséhez ez az út vezet. ”

Magda a háború utáni években többször hívta haza Sándort Szombathelyre, de a fiatal fiú jól érezte magát a Missziósházban. A páterek megmentették az életét, a lelkek megmentésére tett hivatástudatuk diktálta, hogy vállalják az életveszélyes kockázatot, amit a nyilas kabinetirodában velük élő zsidó kisfiú jelentett a számukra. A Bencés Gimnáziumban töltött évekre szintén szívesen emlékszik vissza Görög Sándor, annak ellenére, hogy olykor fizikai fenyítésre is sor került, és akadt olyan civil tanár, aki ellenszenvvel viseltetett irányában zsidó származása miatt. Ez azonban egyáltalán nem volt jellemző, a rossz tapasztalatokért bőségesen kárpótolták a kitűnő tanáregyéniségek, például osztályfőnöke, a latintanár Szentkirályi Márton. A legnagyobb hatással Diósi Ákos kémiatanár órái voltak a fogékony fiúra, aki a kémiát mint valami titkos tudományt osztotta meg diákjaival, a periódusos rendszert összetekerve, rejtélyes fegyverként hordta magával, a kísérleteket izgalmas élményekké tette a gyerekek számára. „Diósi tanár úr felejthetetlen óráin határoztam el, hogy kémikus leszek, itt alapozódott meg kémikusi pályafutásom, és ezért örök hálával tartozom neki.

1948 februárjában az ekkor tizenöt éves fiú úgy érezte, kezdi elveszíteni a szerzetesi hivatás iránti lelkesedését. Nagy hatással voltak rá azok a rövid időszakok, amelyeket a nagynénjénél töltött Szombathelyen. A város romokban hevert ugyan, de ezek a rövid periódusok felvillantották a zárt kolostori élethez képest színesebb külvilágot. A diáktársaival akkor látott három film is csábítást jelentett számára, az egyik, egy amerikai propagandafilm éppen egy fiatal papjelölt megkísértéséről szólt. Elmondta a páter prefektusnak, úgy érzi, elvesztette korábban töretlen elkötelezettségét. A prefektus felvilágosította, hogy a „lelki szárazság” állapotába került, ami ellen buzgó imádkozással kell küzdenie. Amikor röviddel később a Missziósház vezetői feltették a kérdést, mit érez, őszintén beszámolt elbizonytalanodásáról. Gyors döntést követően 1948. március 25-én vonatra ültették, és elküldték a nagynénjéhez. Alig több mint két évvel később, 1950 júniusában az ÁVH elűzte a verbitákat a Missziósházból, amelyet laktanyává, majd turistaszállóvá alakítottak át, és csak 1994-ben kapta vissza a rend.

Az 1947–1948-as tanév még nem ért véget, amikor Görög Sándor Szombathelyre érkezett, így be kellett iratkoznia a Premontrei Rendi Szent Norbert Gimnáziumba. A beilleszkedés nem okozott nehézséget, már csak azért sem, mert újra találkozott néhány osztálytárssal, akikkel alsós diákként együtt járt a Püspöki Elemi Iskolába. A légkört a kőszegi bencésekhez képest jóval merevebbnek találta, ahol inkább baráti, már-már demokratikus viszonyok jellemezték a tanár-diák és a tanár-szülő viszonyt.

A premontrei fegyelemből azonban keveset tapasztalt meg, mert egy szerencsétlen akciót követően, amikor az iskola vezetése úgy döntött, hogy az 1948. május elseji felvonuláson a diákok kitűnő képzésüket demonstrálandó a Marseilles-t franciául éneklik, a felháborodott kommunista hordószónok, Marosán György kimondta a halálos ítéletet. Tűrhetetlen, hogy olyanok neveljék az ifjúságot, akik annak a nemzetnek a nyelvére oktatják őket, melynek tagjai a vietnami elvtársakat halomra lövik – üvöltötte Marosán. Szeptembertől, az államosítás után Görög Sándor a szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban folytatta tanulmányait.

Azonban ez az időszak is átmenetinek bizonyult. 1950-ben a bizonyítványosztás után néhányan az üresen maradt osztályteremben, szórakozásból, Rákosi portréjára szemüveget rajzoltak, és a művelet közben kilyukadt a papír. A kívülálló számára úgy tűnt, mintha megvakították volna. Szerencsétlen módon, Görög Sándor a padban felejtette a biciklipumpáját, amiért visszament. A pedellus észrevette az udvaron, s amikor a botrányt kivizsgáló fegyelmi bizottság felállt, jelentette, hogy látta a fiút. Így ő is gyanúba keveredett. Választás elé állították, vagy bevallja, mit tett, vagy leplezze le a tetteseket. Azt mondta, nem ő tette, és fogalma sincs, ki volt az elkövető – ez utóbbi nem felelt meg a valóságnak. Eltanácsolták az iskolából. Amikor végül tisztázódott helyzet, a tanárok megüzenték, hogy visszaveszik, de ekkor már nem volt ehhez kedve.

 

Úgy határoztam, hogy inkább visszamegyek a régi, időközben szintén államosított, Jurisich Miklós Gimnáziumként működő kőszegi iskolámba. Ezzel Madi is egyetértett. Utólag visszatekintve ez a lépés életem egyik legjobb döntésének bizonyult. Így lett belőlem, Szombathelyről nem kicsapva, csak eltanácsolva, ismét kőszegi diák.”

 

Új osztályfőnöke a legendás Horváth László alias Tapi bácsi volt, aki magyart és ekkor már oroszt tanított, de ugyanolyan jó humorú, fegyelmezett, pontosan felépített órákat tartott, mint franciából.

Az elszigetelt Kőszeg Szombathelyhez képest oázisnak tűnt a fokozatosan brutalizálódó terrorállamban. A kitűnő érettségi bizonyítvány egy korszak végét jelentette Görög Sándor életében, egy a körülményekhez képest boldog és békés korszak végét. Amikor a jelentéktelen érettségi elnök a banketten tósztot mondott, és felszólította az „életbe kilépő” diákokat, hogy a szüleiknek, tanáraiknak mondott köszönet után mondjanak köszönetet annak, akinek mindent köszönhetnek, Rákosi Mátyásnak, általános megrökönyödés lett úrrá a teremben. A fiatal kémikusjelölt a legjobb muníciókkal indult, a javával annak, amit a verbita misszionáriusok és a bencések adhattak neki.

Diósi tanár úr hatására Görög Sándor valóban kémikus lett. 55 évig dolgozott gyógyszerkutatóként a Richter Gedeon gyógyszergyárban. E mellett címzetes egyetemi tanárként számos hazai és külföldi egyetemen oktatta szakterületét. A Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választotta; 6 évig a Kémiai Tudományok Osztályának elnöke volt. Kőszegi kapcsolatai megmaradtak: ez évben 67 éves érettségi találkozóra jönnek össze még élő osztálytársaival.

 

Mátay Mónika


Előző

Torkos László

Következő

Reményi Ferenc