Chernel István

Chernel István

„Délután fiammal a Kendig-hegy felé mentünk lábszánkózni. 2 órakor indultunk az Óházon és a Vöröskereszten át. A »Zeiger«-től szinte szakadatlan siklással alig 20 percnyi időben csúsztunk le a várkertbe. Kitűnő pálya volt, s a hegyekben vagy 1/3 méternyi hó, sőt több. A várkertben a gimnazisták szánkóztak és 3-an lábszánkóztak.” 1914. január 20-át mutatott a naptár, amikor Chernel István, a természettudós végre örömét lelhette kedvenc téli időtöltésében, a lábszánkózásban. S tette ezt szeretett, egyetlen fiával, Miklóssal, szülővárosában, Kőszegen, jó fél évvel a világháború kitörése előtt.

Chernel István a síelés, vagy ahogyan ő nevezte, lábszánkózás szenvedélyes hódolója volt. Rajongott a siklásért, ahogyan akkoriban mondták, a skíért, és a vadászatért is. Legfőképpen azt szerette, ha két kedvenc sportját egyszerre űzhette. Chernel és a lábszánkó története a nászútjáig nyúlik vissza. A fiatal természettudós 1891-ben újdonsült feleségével kutatóútra indult Norvégiába, a felfedező ornitológiai kirándulás jelentette a fiatal pár számára a mézesheteket. Chernel ekkor fedezte fel életre szóló hobbiját.

A katolikus Chernel és az evangélikus Róth családok vallási különbözősége miatt a fiatalok párválasztása ellenérzéseket szült. A frigy a Chernelek erőteljes nemtetszését váltotta ki, házassági tervei miatt István összekülönbözött szeretett édesapjával, a történész Chernel Kálmánnal. A Chernel szülők olyannyira ellenezték fiúk választását, hogy az esküvőről is távol maradtak. Kálmán nemcsak Dóra evangélikus vallása miatt, de a csekély korkülönbségért is neheztelt, Dóra mindössze egy évvel volt fiatalabb a férjénél.

Az apa–fiú kapcsolat azonban korántsem romlott meg. Kálmán belátta, fia felnőtt, és a saját akarata szerint cselekszik. A menyegzőre sürgönyben küldte atyai áldását: „Boldog legyen áldásunktól kísért frigyetek. Szülőid”. István örült, hogy az apjával sikerült rendezni a konfliktust. Chernel Kálmán egészsége megromlott, fia házasságkötése után fél évvel meghalt. Ami a párválasztást illeti, István jól döntött, a házaspár meghitt szerelmi kapcsolatban élt majdnem harminckét éven keresztül, a férfi haláláig. Roth Dóra támogatta a férjét, hű társa volt a magánéletben és az ornitológiai kutatásokban egyaránt.

A norvégiai utazásáról készült beszámolókat először a Vasárnapi Ujság közölte cikksorozatban, majd könyv formájában is napvilágot látott az útinapló. A részletes és alapos feljegyzés rendkívül értékes forrás, többek között azért, mert a házaspár szinte minden lépését megismerheti az olvasó. Chernel az északi országban látott és tapasztalt eseményeket és jelenségeket lelkiismeretesen feljegyezte. Adatokat gyűjtött az ország történetéről, éghajlatáról, múzeumairól, az ott élő emberek habitusáról – és folytathatnánk a sort. Az utazás Norvégia végvidékeire címmel közzétett úti jegyzet közel 400 oldalon keresztül taglalja a szerző benyomásait. István tudósra jellemző megfigyelőképességgel és mohó kíváncsisággal jegyez fel minden apró részletet, olykor szinte gyermekien csodálkozik rá a lappokra és szokásaikra. „A vásáros nép tarka tömegében egy pár különös, rút kis alak leginkább magára vonta figyelmünket, önkénytelenül megmosolyogtam a gondolatot: micsoda szép atyafiakra találtam itt!” Az ifjú férj és lelkes segítője nem pusztán élményeket gyűjtöttek, hanem fontos ornitológiai felfedezéseket is tettek Tromsø környékén. Elsőként ismerték fel, hogy a rozsdástorkú pityer és a víztaposó a norvégiai félszigeten fészkel. Ezzel egy életre beírták magukat a madártan történetébe.

István tromsøi utazása során, egy esős júliusi napon ismerte meg a lábszánkót. A következőképp ír az élményről:

 

Hammerfestben ébredtünk föl, de oly esőben, hogy kiszállni lehetetlen volt. Hajónk fedélzetén nézdeltük hát kárpótlásul a ki- és beszálló utasokat. Eközben észre vettünk egy öreges lappot is, a ki a korlát előtt levő padon ülve ide-oda bóbicskolt fejével. Figyelmesebben nézvén reá, láttam, hogy oda van kötözve, amit Lossius kapitány előrelátásból tett, mert az atyafi derekasan be talált csípni. Kapitányunktól hallottam, hogy ez a lapp nem is olyan közönséges ember, mert ama hat emberből álló társaság közül való, kik Nansen Fridtjof – a bergeni muzeum volt konservatorának – vezetése alatt először mentek át Grönland belső jegén, még pedig ski-n (olv. si-n) lábszánkón…

 

Így találkozott Ole Ravnant-al, aki Nansennel kelt át Grönlandon. Az ornitológus ekkor a fejébe vette, hogy hazájában is elterjeszti a síelést, norvégiai útja során tudatosan igyekezett megismerni az Európában divatossá váló téli sportot. Chernel a síelés tanulmányozása révén kapcsolatba került Nansennel, aki 1888-ban öt társával együtt sítalpakon kelt át Grönlandon.

Chernel először a norvégiai városban, Tromsøben vásárolt magának egy Telemark márkájú sílécet, amelyen 1892-ben Magyarországon síelni kezdett. „…a mi telünk is elég havas, nálunk is szokott, főleg hegyesebb vidékeken, magas hó feküdni, tehát a ski-nek hazánkban is alkalmazhatóság kínálkozik…” – vallja István. Mivel itthon még ismeretlen volt az effajta tevékenység, egy kőszegi esztergályost bízott meg a sítalpak elkészítésével. A fejébe vette, hogy családját is megtanítja az új sportra. Hazatérve közvetlen környezetét kezdte el okítani, az első tanítványa a felesége volt, ezért Chernelnét tekinthetjük az első magyarországi síelő nőnek. Dorát sorra követték a rokonok és barátok. Az ornitológus gyermekei is csatlakoztak a rajongók táborához, Márta és Miklós édesapjukhoz hasonlóan megkedvelték a síelést. Apa és fia gyakran tettek sítúrákat Kőszegen és a környéken. A századfordulóra a város valóságos síkiképző központtá vált. Chernel a publikum számára is elérhetővé akarta tenni a tudását, ezért több ismeretterjesztő cikket publikált a lábszánkózásról a Vasárnapi Ujság hasábjain, amelyekben a norvégiai és kőszegi tapasztalatok mellett a különböző síelési technikákról, sőt a sport hadászati célú felhasználásáról is értekezik.

1896-ban Lábszánkózás története címen összefoglaló munkát adott közre a saját költségén. Ez a kötet teremtette meg a hazai síkultúra alapjait, mivel mindaddig hiányzott az elméleti és gyakorlati ismereteket összegző kézikönyv. A kötet az első magyar nyelvű áttekintés, amely bemutatja a síelés történetét és elterjedését a világban. Két nagyobb egységet foglal magába, az úgynevezett ismertetőt és egy gyakorlati részt, amelybe beletartozik a lábszánkózás elsajátításának részletes bemutatása. A főszöveghez csatolt függelékben Chernel felsorolja azokat a „boltokat”, ahol fellelhetők a megfelelő lábszánkók, és a hozzájuk tartozó egyéb eszközök is beszerezhetők. A szerző komoly tapasztalat birtokában készítette el művét, naplójában feljegyezte az összes alkalmat, amikor sílécet kötött: 1893–1895 között csaknem 3000 kilométert lábszánkózott. A könyv megjelenésének időpontja jelképes, a millennium évében járunk, amikor tettvágytól ég az ország. A magyar nemzet ezeréves fennállását ünnepli, országszerte ceremóniák sorozata veszi kezdetét.

A chernelházi Chernel családban a tudományművelés, hazaszeretet, felelősségvállalás jellemző viselkedési formák, és tökéletesen illeszkednek a korszak gondolkodásmódjába. István édesanyja Festetics sarj, a genetikus Festetics Imre unokája, István édesapja, Kálmán, Kőszeg város krónikása, első történésze. Chernel Kálmán nem csupán megírta a város történetét, hanem saját pénzéből ki is adta művét. Szenvedélyesen rajongott szülővárosáért, elkötelezett lokálpatrióta hírében állt. Fia, István örökölte apjától Kőszeg városa iránti szeretetét.

A hazaszeretet és a lokálpatriotizmus keveredik Chernel István naplóiban és a verseiben is. 1879 és 1882 között soproni gimnazistaként szorgalmasan verselt. A Honvágy című költemény tökéletesen szemlélteti a későbbi ornitológus és Kőszeg város kapcsolatát. Csendes búbánat közt/Senyved az én lelkem,/Otthonomba vágyik/Lángoló kebelem. /Nem lehet elmennem/ Szülővárosomba!/ Sülyedez a szívem /Égő fájdalomba’.

Gyermekeit is ebben a lokálpatrióta, hazafias szellemben nevelte. Chernelék valódi nemesekként éltek, sokat vendégeskedtek, kirándultak a hegyekben, külföldre utaztak. Az idilli állapot az első világháború kitöréséig tartott, az amúgy is beteges, sokat gyengélkedő Istvánt, kortársaihoz hasonlóan, megviselték a hadi események. Az addig ismert, nyugodt, biztonságot jelentő világ megszűnt létezni a számára. Mindezt fokozta Miklós fia iránt érzett aggodalma, aki önként csatlakozott a magyar hadsereghez. A fiatal fiú eleinte gyakran járt haza a szüleihez, egészen 1916-ig folyamatosan hírt adott magáról, ám ekkortól elmaradtak a levelek. Miklós eltűnt a fronton. Szüleit nagyon megviselte a fiúk elvesztése, Chernel István kétségbeesetten jegyzi fel naplójában aggodalmait és félelmeit, de sosem adta fel a reményt, hogy gyermeke előkerül. Kapcsolatai révén próbált információt gyűjteni eltűnt fiáról.

Miklósról azonban a háború végeztével sem érkezett semmilyen hír, eltűntnek nyilvánították. István depresszióját tovább fokozta a Monarchia szétesése és az 1920-as trianoni békediktátum aláírása.

 

Ma 10 órakor írták alá a magyar megbízottak, Bénárd minister és Drasche-Lázár megh. követ Neuillyben azt a rablóbékét, mit az entente bosszuja, tudatlansággal párosult gonoszsága diktált s melylyel ezeréves hazánk területének 2/3-t s lakosságának felét elrabolta tőlünk, hogy vele megjutalmazza az áruló cseheket és románokat és jugoszláv kenyeres pajtásait! Keserű sor, hogy nemzetünk történetének e leggyászosabb eseményét meg kellett érnem s évek szenvedéseit nemzetem szenvedésével megosztanom. Az egyéni bajok, megpróbáltatások elmulnak, mint elmulik rövid életünk; de a nemzet öröklétű legyen, szenvedéseit nemzedékek érzik és görnyednek alatta…”

 

A békeszerződés aláírásával a Monarchia jól ismert élettere, intellektuális közege visszavonhatatlanul felbomlott.

Chernel István az élete végéig folytatta ornitológiai kutatásait, járta az országot. Utolsó útja a Velencei-tóhoz vezetett, ahol a környék élővilágát vizsgálta. Hazafelé a fűtetlen vonaton megfázott. Szervezete pszichésen és fizikálisan is meggyengült az évek során. 1922. február 21-én, 55 éves korában elhunyt. Felesége, Dóra feljegyzi a férje halálát a naplóban, amelyet ezt követően éveken át ő ír tovább:

 

Szegény egyetlen jó Pistám nem tudta legyőzni a súlyos infectiós tüdőgyulladását s 21ikén éjjel háromnegyed 1 órában visszaszállt az ő páratlan nemes lelke az egek urához, itt hagyott minket árván, nehéz lesz elviselni azt a mérhetetlen nagy csapást, pótolhatatlan ő mindenben. Kevés olyan fenkölt tiszta lelkű ember van a világon, aki mindég a tiszta becsületesség útján járt, aki lángoló szívvel szerette a hazáját, családját, a természetet, mindent ami szép és jó ezen a  földön. Nekem a kegyetlen sors elvette mindenemet, hű társamat, akivel megosztottam minden gondolatot az életben, de az ő emléke mindig kísérni fog míg még tart a földi pályám. Nem fog elmúlni egyetlen perc sem, melyikben ne jutna eszembe milyen nagy volt a boldogságom s milyen szerencsés voltam, hogy ő az enyém lehetett. Meg fogom kísérelni tovább élni az ő szellemében, az ő érdekeiben folytatni a munkáját a mennyire bírom, hogy méltó lehessek az ő emlékére. Isten adjon neki örök nyugodalmat s engedje meg, hogy nemsokára követhessem őt, kit az életben legjobban szerettem.

 

Az özvegy közel két évtizedig élt a Chernel-palotában, egyedül, egyre fogyatkozó életkedvvel. 1940-ben halt meg, a halála előtt Székely László apátplébános végezte lelki gondozását, s adott neki derűs, nem túlságosan megterhelő olvasmányokat, hogy utolsó útjára könnyebben felkészülhessen.

Trádler Henrietta


Vélemény, hozzászólás?